A Groovehouse énekesnőjéről köztudott, hogy rajong az állatokért, és ha tehetné, éjjel-nappal kényeztetné kedvenc kutyáját. Így nem meglepő, hogy már gyerekkorában is megpróbálta összegyűjteni a kóbor ebeket. Nagyon szívesen megtartotta volna valamennyit, de helyhiány miatt erre nem kerülhetett sor. Számára sokat jelent a négylábúak társasága. A Judy életében öt évvel ezelőtt bekövetkezett autóbaleset lelki és fizikai fájdalmainak terhét három uszkárjának vigasztaló közelsége tette könnyebbé. Talán nem véletlen, hogy amikor telefonon utolértük is éppen kedvenceivel játszott.
- Mióta van saját kutyád?
- Az éhező kutyusokon már kislánykoromban is segíteni szerettem volna. Szívesen játszottam volna velük, éppen ezért mindig összeszedtem, és otthon etettem, nevelgettem őket. A kutyák mellett madaraim, aranyhörcsögöm, sőt még táncolóegerem is volt. Emlékszem, egyszer Észtországban megajándékoztak bennünket egy cirkuszi patkánnyal, amit hivatalosan nem lehet áthozni a határon, így kénytelenek voltunk átcsempészni a kisjószágot.
- Jelenleg Budapesten élsz, ahol sokkal nehezebb megoldani az állattartást, mint vidéken.
- Még nincs saját lakásom. Először problémás volt velük albérletet találni. Legtöbbször megkérdezték, hogy kis- vagy nagytestű ebekkel érkezem. Ilyenkor elmondtam, hogy kistestű, de van belőle három. Ilyenkor rendre közölték velem, hogy inkább nem adják ki számunkra a lakást. Három éve megtaláltam a megfelelőt, ami egy kertes ház és édesanyámmal közösen béreljük.
- Marad elég időd a kedvenceidre?
- Azért tartok állatot, hogy tudjam őket gondozni, a legtöbb helyre elviszem őket, de mindig van velük valaki a családból. Sokat törődöm és vagyok is velük, mert létezni sem tudok már nélkülük. Jelenleg két kutyával - az öt éves Jennyvel és Pierre II-vel - élek együtt.
- „Lakótársaid" mennyiben segítették az autóbaleset utáni felépülésedet?
- Az első gondolatom az volt, hogy mi lesz a kutyákkal, amíg kórházban kezelnek. Az orvosok látták rajtam, hogy depressziós vagyok, emiatt hamarabb hazaengedtek. Amikor megláttam az ebeket, azonnal megnyugodtam. Az otthoni légkör a sebeimre is jó hatással volt. A kutyusaim sokat segítettek abban, hogy legyen kedvem dolgozni, színpadra lépni. Kezdetben rengeteget sírtam. Amikor a baleset után néhány hónappal megláttam magam a tükörben, nem hittem el, hogy valóban én vagyok az. Jenny, a középuszkár mutatta ki akkor legjobban az érzéseit: felmászott rám, szinte ráült a fejemre. Amikor sírtam, a nyakamba ugrott és nyaldosta a könnyeimet. Olyan odaadással és szeretettel tette mindezt, hogy egy idő után már könnyebb volt elviselnem az engem ért tragédia nyomait. Bonifác, a legidősebb kutyám az öregurak bölcsességével vigasztalt. Vele az összes titkomat megoszthattam. Amikor bánat ért, az ő fülébe suttogtam, és tudom, hogy meg is értette. Sajnos ő már nem él.
Jenny és Pierre II. mindketten pontosan érzik, mikor, milyen lelkiállapotban vagyok, és ennek megfelelően viselkednek. Jenny például bohóckodni szokott, ha látja, hogy fáradt vagyok. A lábam elé hordja az összes játékát, és addig bökdös az orrával, amíg nem játszom vele. Pierre, a törpeuszkár még nagyon fiatal, őt néhány hónapja vettem. A lelki problémáimat gyakran rájuk bízom. Bár nem tudnak beszélni, én mégis jól értek a nyelvükön. A reakcióikból tudom, hogy mit szeretnének.
- Miért Pierre II.-nek hívják a legkisebb ebet?
- Szerettem volna Bonifác hiányát pótolni, ezért a nyáron utánpótlásként vásároltam egy törpeuszkárt, amit Pierre-nek hívtam. Éppen a stúdióba vittem az egyik dalunk zenéjét, amikor a kiskutya kiugrott az ölemből és elgázolta egy autó. Pár nap múlva vettem egy ugyanilyen kutyust, és a Pierre emlékére Pierre II-nek neveztem el.
- Állatvédelmi kampányok kapcsán is olvashatjuk a nevedet.
- Az állatok védtelenek, nem tudnak a sorsuk felől dönteni. Ezért nagyon fontos, hogy mi, emberek védjük meg őket. Nem tudom megérteni azokat, akik megvernek egy állatot. Nem azt akarom ezzel elérni, hogy mindenki szeresse őket, hanem azt, hogy legalább ne bántsák. A kóbor állatokat mindig elviszem az állatorvosomhoz, aki szívesen meggyógyítja őket. Nemrég egy szegény elgázolt cicával siettem a rendelőbe, de sajnos már nem lehetett rajta segíteni. Ha egyszer nagyon sok pénzem lesz, nagy részét erre a célra fogom fordítani. Célom egy profi állatmenhely létrehozása. Úgy érzem, hogy az állatokkal jobban tudok kommunikálni, mint az emberekkel. Igaz, mások azt mondják, hogy az utóbbival is jól megértem magam, de valahogy a négylábúakkal jobban kijövök.
Zöld Újság I. 1. szám - 2004.
2004.január
|
