 Igazán nagyszerű dolog megtalálni a megfelelő szereplőt egy-egy szerepre. Ha ez sikerül, az ember továbbviszi a szerep által kölcsönzött karaktert, néha, mint egy súlyt, ami igen nehéz is tud lenni. Nálam az a helyzet adódott, hogy megtalált egy szerep. Itt az előzmények is nagyon fontosak. Az eredeti elgondolás szerint - az 1983-as István, a király filmről van szó - István táborát az intellektuel világból, az úgymond képzett színészekből válogatták össze, míg Koppányt és a lázadókat azokból az emberekből, akik egyébként is az akkori rendszer nem különösebben kedvelt alakjai voltak. Ilyenek voltunk mi rock zenészek. Mindez igen jól sült el, és ezt a kétoldalúságot próbálta egyensúlyba hozni a rendezéssel Koltay Gábor. A közönség kedvelte a darabot, és kimondottan kedvelte Koppány táborát. Hiszen mindig voltak, és lesznek is olyan emberek, akik lázadnak, ellentmondanak, saját véleményen vannak. A darab végül olyan sikeres lett, hogy önmagában is megélt, az eredetileg tervezett két előadást jóval több követte, hiszen nagyon jól vették a mondanivalót, a hangzást, és óriási tömegeket vonzottak a bemutatók. A rockopera alkotói pontosan megtalálták azokat a jellemzőket, amelyeket az akkori közönség be tudott fogadni, és amire igénye volt.
 A szerep téged megtalált, és tisztán látszik, hogy az akkor rád aggatott jellemzőket magadon viseled ma is. Jelentkezett ez valamiben?
 Ma is érzem ennek a hatását. Ehhez az is hozzájárult, hogy az újdonságot mindig az első névhez csatolják. Nálam is így történt. De Nagy Ferónál és Deák Bill Gyulánál is. Aztán léptünk egyet, és az ország megismerhette azt az embert is, aki eleinte csak a hangját adta Istvánnak, Varga Miklóst.
 Mindez igen régen történt. De tavaly történt egy kisebb fajta csoda, amikor Csíksomlyón is, a hármas dombnál színpadra került az István, a király. És most Nyíregyházán ismét együtt kalauzoltatok vissza bennünket István korába.
 Ez a mostani előadás, bevallom, némi meditációra sarkallt. 1983 után mindannyian fürödtünk abban a sikerben, amit elértünk a rockoperával. Mindez igen váratlanul ért bennünket. 1990-ben a Népstadionbeli előadás után már úgy gondoltam, nem csinálom tovább, mert ettől jobbat már nem tudok kihozni magamból. Eltelt iksz év, és egyszer csak azt mondják, hogy a határon túl is bemutatjuk a darabot. Újra nekiindultunk, ezúttal negyedszer. Akkorra szinte már lehetetlennek tűnt ez a kezdeményezés, ami komoly lelki konfliktust is okozott. És az örök kérdés: Vajon most lesz-e belőle valami? Valóban eljutunk-e odáig? Persze akkor már az a kérdés is felmerült, hogy ennyi év után tudunk-e ugyanannyit adni a mostani fiataloknak, mint évtizedekkel korábban, van-e akkora lelkesedés a mai táncosokban, mindenkiben, hogy ez újra sikert hozzon. Közben én eladtam, elárvereztettem azt a bőrnadrágomat, amiben 1983 óta szerepeltem - húsz éven át. De megcsináltuk, és folytatódott a sikersorozat.
 Mit adott neked a határon túli „bemutató"?
 Nagyon súlyos élmény volt. Számomra felejthetetlen az a perc, amikor egy kislány odajött, és átadta az édesanyja ölelését, aki azért nem tudott eljönni az előadásra, mert ágyhoz kötött beteg. De otthonról figyelte az előadást. Emellett nagyon idős bácsikák botorkáltak fel a hegyre, ami nem egy egyszerű feladat. Egy kilencven éves házaspár keresett meg, és tudták a nevemet, művészúrnak hívtak. Olyan meghitt tisztelettel tették mindezt, amit nem lehet csak úgy leírni. Amit teszünk, az a kötelességünk. Néhányan - Szabó Csilla, Varga Miklós - már tudjuk, hogy szeptember közepén mi lesz a következő feladat számunkra. Tudjuk, hol kell majd lennünk, mit kell majd csinálnunk. Tudjuk, hogy a Vajdaságban leszünk, mert ott lesz szükség a segítségünkre - a kampány idején.

 „Gyula, nem tudlak eladni!"

 Mondják, hogy a helyszínek ma meghatározóak a felkérések, megkeresések tekintetében. Ez számít Gyula?
 A megélhetés szempontjából nagyon fontos. Ez a hétköznapokra értendő.
 Mostanában, mint közéleti személyiséget, mint véleményformálót is láthatunk, hallhatunk, bár nem túl sok televíziós csatornáról köszönsz vissza ránk.
 A megjelenésnél az a legrosszabb, - amit már tudomásul vettünk - hogy a kereskedelmi csatornák többsége, amelyeket egyébként igen sok ember néz, befolyásolhatóak. Ilyen volt régen is. Világpolgárokat nevelnek, akiknek persze mindent szabad. Szabad például füvet szívni kinn a téren. Emellett elterjedhetnek nekik köszönhetően olyan hírek, amelyek az adott megfogalmazásban nem felelnek meg a valóságnak. De célt érnek, mert hír lesz belőle, amivel viszont rombolnak. Így jártam én is. A körülöttem gerjesztett hisztériának köszönhetően több szinten is változott a megítélésem. Az egyik szervezőm például konkrétan kijelentette, hogy „Gyula, nem tudlak eladni! Most nem vagy benne a pakliban.". Bár az ellenem indított kampányhadjárat lecsengése után az egyik tv-csatorna felhívott, hogy tegyem tiszteletemet náluk. Válaszom a következő volt: minden további nélkül, amennyiben nyilvánosan ugyanúgy bocsánatot kérnek tőlem, ahogy bemocskoltak.
 Én Vikidál Gyulán kívül - és a közvetlen családodat leszámítva - nem hallottam még ezt a vezetéknevet. Mit lehet tudni erről a névről?
 Kotorásztam én ez ügyben. Állítólag van, aki szláv eredetet vél felfedezni a név eredetében, de már arra is felhívták a figyelmemet, hogy Dániában sok -dál-ra végződő nevű család él. Egyébként én sem találkoztam még a telefonkönyvben sem másik Vikidállal. Az országban a három fiúnak köszönhetően a família eléggé kiterjedt. Van viszont egy ilyen nevű család - nem tudom, honnan származik - Ózd környékén.
 Hol nőttél fel?
 Budapesten születtem, Budaörsön nőttem fel és ott töltöttem 34 évet. Kivéve azt a négy évet (1952-1956 között), amikor az akkori politikai rendszernek nem tetsző édesapám miatt kénytelenek voltunk költözni. Apám nemzeti ember volt - ÖREG KOPPÁNY -, ezért felpakoltak bennünket egy Csepelre, és mehettünk, amerre gondoltuk. Elvették a házat, ahol laktunk. Akkor elmentünk Somogy megyébe. Ott nem nézték, ki honnan származik.
 A lázadás - meglehet, hogy - a véredben van. A jelenben viszont úgy tűnik számomra, mintha egy kicsit megnyugodtál volna. Ez minek köszönhető, ha tényleg így van?
 Lehet, hogy jobban szeretem az embereket.
 Ezt mi okozhatja?
 Nézd, az ember korosodik. Én 56 éves elmúltam. Tisztában kell lennem azzal, hogy ma minden színpadi jelenlét, és ezt tavaly Csíksomlyó is bizonyította, egy ajándék. Mindenképpen ajándékok azok a pillanatok, amikor olyan emberekkel vagyok - a barátaimmal - akik közül senki sem hagyott el. Pedig ami velem történt, abból nem lehet veszteség nélkül kiszállni.
 Hívő ember vagy?
 A magam módján igen. Nem vagyok templomba járó, de hiszek.

 Ma is szükség van rám
- Az eddigiek után mi az, amiről még szívesen beszélnél?
 Hál' Istennek, van tennivalóm, és a lehetőségekhez mérten jól érzem magam. Néha olyan, mintha fáradnék, de másnap mindig felébredek, hol innen, hol onnan kapok telefonokat, hogy szükség van rám, és ennek az erejét érzem is. Amíg azért hívnak, hogy tegyem a dolgomat, akár politikai, akár jótékonysági jellegű kezdeményezésről legyen szó, addig én nagyon jól vagyok. Az élet nagy ajándéka az, hogy számomra ez még lehetséges. Boldog vagyok, mert a családi életem jó, mert demokrácia van, az viszont nem boldogít, hogy még mindig harcolni kell a bürokrácia ellen. Jelenleg, mint egy kis község területfejlesztési bizottságának elnöke is megtapasztalom ezt, hiszen iszonyatos falakba ütközöm. Két éve vagyunk immár lázadó falu, miután kiváltunk egy nagy faluból és csináltunk egy kicsit magunknak.
 A Koppányi sors bárhol is vagy, rád talál.
 Így van. Ez most rettenetesen nehéz, mert mi mások vagyunk. Piros-fehér-zöldek vagyunk koronás címerrel, így nekünk sok helyre igen nehéz bejutni.
 A bizottságon belül bizonyára a környezet védelmére is odafigyeltek. Hogy látod a hazai helyzetet?
 A válaszommal átlépem a határt. El kell mondanom, hogy Svájcban minden közterület rendezett. Ha nincs a területnek konkrét tulajdonosa, akkor az ahhoz legközelebb eső településnek kell azt rendben tartania. Nálunk meg csak a büntetésekről beszélnek. Kevés a pénz erre is - azt mondják. A túrót. El kellene mondani, hogy veszünk négy kaszát, és mivel az önkormányzatoknak közmunkásokat egyébként is kötelező tartani, meg kell találni azt a néhány embert, aki lekaszálja azt a nyavalyás kanadai vadkendert. Ez az egyik állapot. A másikat testközelben is megtapasztalom. Nevezetesen akik egykoron több telket beszereztek maguknak, azok általában csak egyet gondoznak, a többi telken pedig nyakig, vagy még azon is túl ér a gaz. Ezeket a tulajdonosokat keressük most, és meg is fogjuk találni. Ha másképpen nem működik, akkor mi a közmunkásaink segítségével megoldjuk a problémát, de azon nyomban be is nyújtjuk a számlát. Nagyvonalakban tehát azt gondolom, hogy nem azt kellene ismételni, hogy mit kéne tenni, hanem egyszer azt kellene elmondani, hogy holnaptól mit fogunk csinálni.