- Mérföldkő lesz az idei esztendő az ön életében?
- Mindenképpen, hiszen a Nemzeti Kamaraszínház és a Magor is talpon maradt. És ezt komoly eredménynek tartom ebben a rettenetesen romló, gyorsan pusztuló értékrendű világban, súlyos értékvesztések mellett. Ez persze nem az én egyéni teljesítményem, nem várok az olvasótól semmilyen titkos vállon veregetést, sokan dolgoztunk ezért. De mivel az eszme diktatúrájának még mindig nincsen vége, és mellette van a pénz diktatúrája, tudomásul kell venni, hogy az értékek mellett kiálló vállalkozásokat, rendkívül súlyos pénztelenség övezi - vagy közhasználatú szóval élve erősen alulfinanszírozott, ahogy ezt a banki világban mondják. De ahelyett, hogy keseregnék, megpróbálom a munkatársaimmal együtt tenni a dolgomat. Hogy ez az esztendő mennyire lesz, vagy nem lesz mérföldkő, azt áprilisban talán már lehet látni. Mert itt a kikelet és a sarjadó vetés, amit tavaly ilyenkor elvetettünk, az úgy tűnik, szárba szökken. Ha a Magort nézem is, azt kell mondanom - a tavalyi sajtótájékoztatón három készítmény volt az asztalon, azóta pedig több mint 400 termékünk van. Azt gondolom, hogy egy eszmeiség, egy világnézet kezd rangot nyerni, és méltóságot kap az a tartás, az a gondolat, hogy senkinél sem vagyunk alávalóbbak. Hogy a magyar termék becsülete egyúttal a megélhetést, a magyarországi magyarság megélhetését is biztosíthatja. A másik ok, a már említett színtársulat túlélő „produkciója". A Nemzeti Kamaraszínház névválasztása nemcsak a jó hangzás okán van, hanem azt is jelzi, hogy az állam és a nemzet határai nem esnek és nem estek egybe. Ez a mi társulatunkban is megmutatkozik, hiszen Kárpátaljáról, Székelyföldről, Felvidékről regrutálódik a csapat 90%-ban. Hárman vagyunk talán, ha magamat is beleszámítom, belső magyarországiak. Tudni kell azt is, hogy az ifjú művészek nem nagyon remélhetnek otthonról támogatást. Nem elvárható, hogy valakit Beregszászból a szülei támogassanak, mert ő a szárnyait bontogatja a Nemzeti Kamaraszínházban. Ennek ellenére valahogyan, a csodával határos módon mégis megmaradt a társulat, és eleget tud tenni a számtalan hazai, határon túli és újabban angliai valamint olaszországi felkéréseknek. És még van jó hírem. Én ellene szavaztam és ellenzem a mai napig az Európai Uniós csatlakozást. Egy leharcolt, letaposott, reményét vesztett nemzettel a cselédlépcsőn felkullogva, beállva az adósok végtelen sorába talán nem egy épelméjű dolog - ennek ellenére két és fél ezer magyar üzlet lép be a mozgalmunkba május másodikán a Felvidékről. Egyöntetűen és egyszerre. Ez egy akkora térhódítás, egy akkora előrelépés, amely nyilván nem marad válaszlépés nélkül, és elképzelhető, hogy a multinacionális cégek valahová majd a környékre próbálnak nagy áruházat létrehozni gagyiból. De a támadás a legjobb védekezés. Egyszerre megjelenni kétezer ötszáz üzletben valóban nagy ütés.
Csatlakozás ide, csatlakozás oda ma Magyarországon olyan gazdasági, elsősorban mezőgazdasági, élelmiszer- és feldolgozóipari helyzet állott elő, amelynek tanulmányozásakor kijelenthető, hogy ide Magyarországra semmilyen élelmiszert nem kell beszállítani. Tejből soha egyetlen cseppet sem kéne behozni, sőt a kimagasló minőségű magyar tejjel kellene elárasztani az európai piacot, elfelejtve az aszfaltporból, a csapágyzsírból és az öreg ördög tudja miből készült váladékokat. A sertés- és marhahússal ugyanez a helyzet. Csak hát látni kell azt, hogy Magyarországon nem a magyar zsenialitás, a magyar találékonyság és a tehetség a legkelendőbb, hanem a termőföld és a víz. Ennek az évezrednek a stratégiai nyersanyaga nem az olaj lesz, hanem a termőföld és a víz. Magyarország mindkettőnek bővében van, és ezt tudják rólunk mások is.
- Ilyen felsorolás után megkérdezném, Ön alaposan ismeri Magyarországot?
- Azért merem állítani, hogy igen, mert tavaly november óta naponta foglalkozom hivatalból ezekkel a kérdésekkel. Rendszeresen járom a vágóhidakat, a tejüzemeket, a gabona-feldolgozókat, mert néznem kell azt, hogy aki a Magorba jelentkezik, vajon megfelel-e az elvárásoknak.
- Önnek hivatalosan kellett ehhez valamilyen papírt megszereznie?
- Nem kellett, mert a Magor munkatársai között akad mindenféle szakember - jogásztól kezdve közgazdászig és okleveles agrármérnöktől feltalálóig. Ez egy szűk szakma.
- Az utóbbi évtizedben érzékelhetően megváltoztak a mindennapjai. Másképpen találkozhatott önnel a nagyközönség korábban, mint napjainkban. Gyakran láthattuk a tv-képernyőn, hallhattuk a rádióban. Ma már ez nem így van. Ön zárkózik el, mert esetleg megválogatja, hogy hová megy el, vagy nem keresik?
- Pontos a diagnózis. Én színjátékos voltam és talán még ma is az vagyok - a vágyaimban -, de úgy látszik rám más feladatot rótt a Jóisten. Állok elébe. Boldoggá tesz és felemel a feladat. Én annyi jót kaptam, olyan megkülönböztetett tiszteletet és szeretetet, figyelmességet a hazámtól, olyan dédelgetve szeretett ember lehettem, amit talán míg élek, nem fogok tudni meghálálni. Megpróbáltam, nekiláttam. Én szeretnék valamit a színházzal és a Magorral visszaadni az elképzelhetetlen sok jóságból, az odabújásból, a felismerés cinkos pillantásaiból, egy simogató érintésből, vagy az aláírt levelekből, a születésnapi jókívánságokból és az utcán átszaladó mosolyokból. Harminchat éve vagyok a pályán, és ez alatt az idő alatt egy nagyon rideg elindulásból, egy nagyon súlyos mellőzöttségből épült fel szépen lassan ez a pálya. Engem tíz évig nem vettek fel a színművészeti főiskolára, de már régen nem haragszom ezért. Megköszönöm.
- Korábbi televíziós szerepléseire visszagondolva kérdezem, hogy az elmúlt időszakban meghozott döntései közül megbánt-e valamit, vagy csinálna-e másképpen valamit?
- Naplót írok 10 éve, de nemigen tudok erre válaszolni. Viszont nem ért váratlanul a kérdése. Nem azért, mert számítottam rá, hanem azért, mert régóta, elég régóta foglalkoztat ez már engem is. És ráadásul azt is tudjuk, hogy ez csak egy felvetés, hiszen a történelemben nincsen „ha". A jelenlegi végeredmény kialakításához, azt gondolom, azok a döntések is hozzájárultak, amelyeket akkor meghoztam. Másképp csinálnám-e? Nem. Olyan súlyos mellőzöttségben nem volt részem a pályafutásom során, mint a '90-es évek végén. Egyetlen egy forgatókönyvet, műsorjavaslatot nem fogadtak el tőlem az akkori kulturális élet urai. És akkor az egyik kereskedelmi televízió felkért önálló műsorokra. Amiben részt vettem, az egy tréfás vetélkedő volt, majd egy gyalázatos, ugyancsak tréfás műsor összekötő szövegeit írtam és adtam elő. Tudtam jól, hogy ha én nemet mondok, rögtön kerítenek a helyemre valakit. Ez volt az utolsó olyan televíziós felkérés, amelynek eleget tettem. Hozzáteszem, hogy az egyik kereskedelmi televízió igazgatója első szóra elfogadta játékfilmsorozat tervemet, az elkészítéséhez pénzt adott és levetítette, amit nem tett meg sem a közszolgálati televízió, sem a Duna Televízió, egyik sem. Amikor ennek a vezérigazgatónak mennie kellett, akkor felhívták a figyelmemet arra, hogy készül egy valóság show, amelyben szívesen látnának, mert az a nézettséget vélhetően irgalmatlanul megemelné. Egy olyan ijesztő szám hangzott el fizetés gyanánt, amit a kollégáim egy év alatt sem keresnek meg. Az valóban egy megrendítően nagy összeg volt! Pontosan kiszámították, hogy mekkora összeget kell mondani, és honnan lehet indulni fölfelé. Én azonban már az első próbálkozásnál felálltam és elmondtam, hogy ilyen műsorokban nem kívánok részt venni. Ezt a döntést a televízióval kötött szerződésem egyik pontja lehetővé tette, ezért mindenféle jogi akadály nélkül válhattunk el egymástól. A rádióból, pontosabban a Rádiókabaréból azért vonultam ki, mert azt gondolom, hogy az akkori vezetőktől engem egy alapvető dolog különböztet meg: azoknak az uraknak a lakcíme Magyarország, nekem pedig a hazám. Ez 1998-ban volt. Ne csapja be az olvasót, hogy még hall engem, egy ideig még hallhat, de már megírtam azt a levelet, amelyben kérem a műsoraim letiltását. Egy olyan ember, aki a Rádiókabaré vezetője, ugyanakkor egy kereskedelmi televízió közéleti műsorában hétről-hétre beletörli a lábát a legszentebb magyar érzelmekbe, az semmiképpen sem érdemli meg, hogy az ő népszerűsége az én számaim lejátszásával növekedjen. Ezt látva, nem hiányzik. Sem az a társaság, sem az a hangulat. Én nagyon sok szerepet, rendkívüli szerepeket kaptam. Nekem megadta a sors, hogy betyártól akcióhősig, hősszerelmes színésztől határőr őrnagyig sok minden lehettem. Voltam mesefigurák szinkronhangja és lassan most már a harmadik generáció nő fel ezeken a meséken.
- Érzései, gondolatai olvashatóak is, hiszen már jelentek meg regényei és készül is egy újabb írás közzétételére.
- Megjelent az Esküdtek című regényem, az Isten tenyerén című regényem is és most egy esszé készül Magor és nyelv címmel, ami tulajdonképpen egy őstörténeti és nyelvtörténeti írás.
- Három olyan szempontot mondjon, amelyekre Ön szerint mindig figyelni kell!
- Egymásra. Nagyon-nagyon nem figyelünk egymásra. Gondoljon egy beszélgetésre, akár baráti társaságban! Elhangzik egy kérdés és meg sem várja a kérdező a választ, mondja tovább a magáét. A partner alig várja a lélegzetvételnyi szünetet, hogy közbevághasson. És mintha a kérdés el sem hangzott volna.
A másik dolog - amivel lehet, hogy meglepem az olvasót -, hogy figyeljünk a szüleinkre, ők a hagyomány, az érték. Egy hosszú élet tapasztalata áll mögöttük, ami gyakran ellent mond a hivatalos véleménynek.
És a harmadik, ami talán ezekből következik, hogy figyeljünk a gyermekeinkre. Ők azok, akik ezt a világot egyelőre készen kapták. Elképzelhető, hogy találnak benne nemszeretem dolgokat, amiket ők friss szemmel jobban látnak, amit az ő útkeresésük, egyéniségformálódásuk nehezen fogad be, és azokra a dolgokra bizony oda kell figyelni.
- Ön szerint megvan annak az alapja, hogy ezeket mindig szem előtt tarthassuk?
- Ott van az alap mindegyikünkben. Persze a helyzet nem mindig kedvez annak, hogy ezzel álljunk elő. Mondok valamit: egy beszélgetésben igen fontos a személyes kisugárzásunk, az, amit a közvetlen környezetünknek mutatunk magunkból. Ez nagyon erős. Tehát amikor ilyen dolgokról beszélgetünk, hogy mi ebből a hasznosítható, mi ebből a megfogható, - akár az olvasó számára, - akkor azt mondom, hogy a legfontosabb a személyes példa.