Nagyon kell szeretnünk a mi szenvedő, édes magyar hazánkat! – ezzel a csodálatos felszólítással fejezte be a Gulágon elszenvedett időszakról tartott előadását Placid atya. Azt gondolom, így karácsonyhoz közeledve jólesik ez a megrendítő és egyben boldogító, honszeretetre buzdító mondatot hallani, aztán szánkban tovább ízlelgetni, morzsolgatni, mint valami ritka, finom édességet, amitől azt várjuk, hogy mind tovább tartson, hogy érezzük még és még…

Reményvesztett világunkban valahogy mindig jókor kondul meg egy harang, mindig éppen akkor hangzik el valami felkölt, épp akkor hallatja szavát egy hiteles ember, amikor éppen kell, amikor szükség van rá. Most, e lerongyolódott lelkű hazában, amikor elmagányosodunk, félünk már egymástól is, amikor gyakran megtorpanunk, meghozta a szükség e szavakat a nemzeti televízión át, sokakhoz.

Bár megszoktuk, hogy ilyen beszéd csak március közepe táján hagyja el a szónokok ajkát. Karácsony Jézus megszületésével a szeretetet hozta el az emberiségnek, ezért sem csenghet idegenül advent idején a hazáról beszélni. Ahogy nekünk, embereknek szükségünk van szeretetre és az egymásra figyelő jóságra, a haza sem létezhet mindezek nélkül. Mert a haza nem egy elérhetetlen, megfoghatatlan fennkölt fogalom csupán, hanem nagyon is tapintható, eleven, lüktető élet, melyet tagjainak, az egyéneknek szeretete, gondoskodó figyelme, oltalma tarthat csak egyben, emelhet fel, magasztosíthat és nemesíthet. De a haza a benne és érte élőknek ugyanezt adja vissza, bizalmat, szeretetet, gondoskodást és oltalmat. A hazaszeretet tehát nem idegen a karácsony mindenkori üzenetétől, bár szokatlan, talán mégsem hiba a nemzeti összefogásról, nemzetféltésről advent idején (is) beszélni. A szeretet egyéneket, családokat, közösségeket átitató ereje képes a hazát felemelni, s azt mindenki számára biztonságot nyújtó otthonná tenni. De hogyan is szerethető a haza valóban? A szavak hogyan nyerhetnek igaz tartalmakat?  Minden időben volt - s reméljük lesz is - költő, tanár, történész, aki megfogalmazza, formába önti honszerető gondolatait és buzdítja kortársait és az utána jövő generációkat.
Kölcsey Ferenc unokaöccséhez intézett Parainesisében így ír: Szeresd a hazát! Boldog leszesz, ha a férfikor napjaiban e szavakat úgy fogod érezhetni, mint kell. Hazaszeretet egyike a kebel tiszteletre legméltóbb szenvedelmeinek: de sok kívántatik, míg annak tiszta birtokába juthatunk.
Szeresd hazádat, óh, szeresd, /Ne csak szóval, de tettel,/ Büszkén és bátran emlegesd/ Hogy épül, nem veszett el. – fogalmaz Reviczky Gyula, a szabadságharc után, 1855-ben született költő.
Wass Albert 1948-ban menekültként írta nemzetéért aggódó üzenetét:  Likasszák már az égben fönt a rostát,/ s a csillagok tengelyét olajozzák/ szorgalmas angyalok./ És lészen csillagfordulás megint/ és miként hirdeti a Biblia:/ megméretik az embernek fia/ s ki mint vetett, azonképpen arat. /Mert elfut a víz és csak a kő marad,/ de a kő marad.

Volt idő, amikor félve, bátortalanul beszélhettünk hazáról, nemzetről, és ma is akadnak, akik próbálják elfojtani a honszeretet megnyilatkozásait, sokszor megszégyenítve, megbélyegezve azokat, akik nemzetérdekekről beszélnek.
Mit is tehetünk hát, hogy ébren tartsuk nemzetünk iránti szeretetet, hűséget, bizalmat. Így karácsony felé különösen törekednünk kell az inkább csendes, ám mégis örömteli családi együttlét megteremtésére, melyet semmilyen gazdasági válság és pénzügyi bukás nem robbanthat szét, nem vehet el tőlünk. Legyünk képesek ellenállni a csillogó, talmi holmiknak, s tudjunk az őszinte szeretet mellett dönteni, hiszen nem biztos, hogy egy újabb elektromos berendezésre, csillogó-villogó szerkezetre, lim-lomra van igazán szükségünk, hanem békés, zavartalan elmélyülésre, lélekerősítő együttlétre, visszavonulásra, az elkövetkező időket latolgató beszélgetésekre.
Sokan vélik úgy, karácsonykor hagyjuk a történelmet, a napi politikát, pedig ilyenkor kell meghallgatnunk tapasztaltabb, sokat megélt nagyszüleink, szüleink történeteit, s az ő tekintetükben megfüröszteni arcunkat, az ő ismereteiket átszűrni a magunk szándékait.
Így is szerethetjük a mi szenvedő, édes magyar hazánkat!
Tóth Katalin