Rég vártuk már az időt, hogy tágra nyithassuk ablakainkat, hogy zöld illatú szellő járja át a szobákat, alámásszon a kanapé és a polc alá, előkotorja az ágy alól a rég leesett papírfecniket, végigcirógassa az öreg szekrény tetejét, aztán távozóban még meglódítsa a plafonról lelógó lámpát, és magával röpítse a megsárgult függönyöket. Rég oda a jó szokás, hogy így húsvét előtt kimeszeljük a lakhelyünket a szobától a kutyaólig. Ha a nagyszülőktől nem lestük a meszelés fortélyait, hiába minden. De szerencsére erősen tartja még magát az úzus, miszerint ilyentájt alaposan kitakarítunk, és ekkor készülünk megválni feleslegessé vált holmijainktól, a jó lesz még valamire, vagy kibír még egy évet tárgyainktól. Ebben a hagyományban, rítusban azért mélyen benne van az ember törekvése arra, hogy helyet teremtsen az újnak, és ócska kacatjaival együtt kihajítsa sötét, komor gondolatait is, és újult erővel tervezze a jövőt, s a természettel együtt maga is újjászülessen. Itt hát az idő, hogy megszaporodott holmijaink között körülnézzünk, többször megkegyelmezett tárgyainknak sorát újra átvizsgáljuk. Irány a padlásfeljáró, pincelépcső, kamra. Polcok, ládák, papírdobozok... közelharc szösszel, porral, pókhálóval... Nehéz az elszakadás a nyolcvanéves locsolókannától éppúgy, mint a tavalyelőtti túracipőtől. Előbbivel még nagyanyám remegő keze öntözte a palántákat, utóbbihoz pedig szép kirándulások emléke főződik. Képeslapok, ünnepi üdvözletek között megbarnult, foltos, sarkainál felgyőrődött, több nemzedéken át írt süteményes füzet ... végy nyolc tojást, verd habosra külön a sárgáját, külön a fehérjét, keverd össze, aztán szórd vékonyan rá a lisztet vanilinnel... szinte érződik az édes főszerillat. Hogy lehetne kidobniő Szúette pad a kamra sarkában, elemei nem gyári futószalag kiköpött darabjai, hanem emberi kéz és gondolat által formált, ívelt lábak, megpihenni jó ülés és kényelmes háttámla. Már semmire sem jó. Vagy mégiső Látványa nemcsak esztétikai élmény, hanem régen használt szavak, ízek, színek, szagok, kifejezések, érzések, elfeledett ábrándok előbukkanása, az ősök tudásának közelsége, a folytonosság ritka jó érzése. Helyet az újnak! A hétköznapok nemcsak szépen formált tárgyakkal tőzdelik meg életünket, mindennapi szemetünkről, ha mi nem is, mások gondoskodnak: nemkért, ám szorgalmasan házhoz szállított reklámújságok jó néhány kötege, ki vele. Aztán kifelé az egyszezonos félretaposott papucsokkal, rossz esernyőkkel, megványadt mőanyagokkal, törött cserepekkel. Ilyenkor lopva megszabadulhatunk azoktól a semmire sem jó ajándékoktól, zenélő, forgó, netán világító mütyürkéktől, amelyeket ugyan jó szándéktól vezérelve és szeretetből, ilyen-olyan alkalomból kaptunk, ám sehogyan sem passzolnak ízlésvilágunkhoz. Helyet hát, az újnak, de csak tapintatosan. Kacatjainkkal együtt csak azoktól a gondolatoktól szabaduljunk meg, amelyek arra érdemesek. De persze ami régi, nem biztos, hogy elavult. Mondják, ünnepeinkből kikopott az igazi tartalom, a tavaszi nagytakarítás még bizonyosan az a szertartás, amelyben nincs hasadás, hiszen egyezik a forma a tartalommal. Az a rituálé, melyben az idő mennyiségi egységből minőséggé válik. Tóth Katalin
|
|
