Az Egyesült Államok délnyugati részén, Arizona és Új-Mexikó államok határán található a hatalmas ország legnagyobb indián rezervátuma. Lakóit és birtokosait, a navahókat valaha e föld urainak nevezték, és valóban aligha akadt olyan, aki megkérdőjelezhette volna nem hivatalos címük jogosságát. A navahó harcos nép volt, hegyes-sivatagos hazájuk szőkös forrásait portyázással egészítették ki, támadásaik rendszerint váratlanul érték a szomszédos, harchoz kevésbé szokott népeket, és ritkán távoztak zsákmány nélkül. Ám a XIX. század közepe táján olyan változások történtek ezen a vidéken, melyek következtében a harcos életformának végképp bealkonyult.

A navahókat tulajdonképpen nem túl régen lehet önálló népnek elfogadni. Eredetileg az apacsok egy törzsének tekintették őket, és valamikor a XVII. század folyamán vett fejlődésük olyan fordulatot, melynek eredményeképpen a történelem saját név alatt kezdte számontartani őket. Az apacsok, bár nem lehet pontosan tudni, hogy mikor érkeztek a Délnyugatra, de a többi itt lakó néphez képest egyértelmően új jövevénynek számítottak, mégpedig nem túl szívesen látott jövevénynek.
   Eredeti otthonuk a messzi sarkvidéki tájakon volt, valahol a mai Kanada területén, rokonnépeik a mai napig ott élnek. E sivár vidék egy dolgot alaposan megtanított nekik: az élet kíméletlen küzdelem, és ha fenn akarnak maradni, nem lehetnek válogatósak eszközeikben. Valószínőleg régi hazájuk nehéz megélhetési körülményei késztették őket arra, hogy dél felé vándoroljanak. Az az ország, ahol már a történelmi időkben otthonra találtak, bár jóval melegebb éghajlatú a régebbinél, egy dologban fölöttébb hasonlít hozzá: száraz, sivatagos földje szintén nagyon szőkös megélhetést nyújt. Az apacsok pedig tették, amit az életben maradás kegyetlen szükségszerősége diktált, és létfenntartásuk eszközei mellé a vadászat és győjtögetés mellett besorolták a régebben itt lakó, és termékenyebb vidékeket elfoglaló népek rendszeres fosztogatását. Ahhoz sohasem lettek elég erősek, hogy meghódítsák azok földjeit, de páratlan harci képességeik lehetővé tették, hogy őket se tudják innen előzni. Portyáikat igen eszesen szervezték. Nem akartak annyit elvenni, hogy áldozataik elpusztuljanak, hiszen jövőre is vissza kívántak térni az újabb sarc reményében. Igazi változást az sem hozott a dolgok menetében, mikor európai hódítók vették birtokukba a területet, bár névleg a spanyolok lettek az urak, de egy idő után az apacsok őket is egyszerően „felvették a listájukra”, és villámgyors portyáik őket sem kímélték.
A navahók, bár alapvetően ugyanezt az életmódot folytatták, progresszívabbnak bizonyultak apacs unokatestvéreiknél. Talán azért, mert keveredtek a korábban itt lakó népekkel, és megismerték a fejlettebb termelési módokat, beletanultak a kukoricatermesztésbe, voltak gyümölcsöseik, és a spanyolok érkeztével szereztek némi jártasságot az állattenyésztésben is, hisz zsákmányolt állataikból szép birkanyájakat neveltek ki. De azért nem hagytak fel a portyázással sem, és ez lett az, ami végül komoly vészt hozott rájuk.
Az országnak ugyanis 1848-ban új birtokosai lettek: az amerikaiak. Kezdetben ugyan ők is ugyanolyan tehetetlenek voltak a navahó harcmodorral szemben, mint összes elődjük, de a nagy észak-déli polgárháború idején jelentős változások álltak be. Ekkoriban az unionista kormányzat kénytelen lett nagy erőket állomásoztatni Új-Mexikóban, hogy útját állják a konföderáltak Kalifornia aranymezői megszerzésére tett kísérleteinek, egy idő után többet is, mint amennyit a feladat igényelt. Hogy a katonák mégse töltsék feleslegesen itt az idejüket, úgy döntöttek, hogy a navahó probléma megoldását fogják rájuk bízni. Ez a támadás brutalitásában felülmúlt minden a navahók által eddig ismert háborút. Ezek a katonák nem csak az emberek ellen harcoltak, de az állatok és növények ellen is, felperzselték a kukoricaföldeket, kivágták a gyümölcsösöket, kiirtották a birkanyájakat. A mélységesen sokkolt indiánokat feladni kényszerültek a küzdelmet, és számőzetésbe voltak kénytelenek vonulni egy szülőföldjüktől távoli rezervátumba.
Bár a fegyveres harc ideje nyilvánvalóan lejárt, szeretett hazájuk elvesztésének gondolatába nem tudtak beletörődni. Kéréseik, hogy engedjék vissza őket ősi földjükre, folyamatosan érkeztek az amerikai hatóságokhoz, és a polgárháborút követő enyhébb időszak során végül meghallgatásra is találtak. A navahók hazatérhettek, és ezzel megkezdődött megbékélésük legyőzőikkel. A 2. világháború idején elérkezett az az idő, amikor a fehér bőrő amerikaiak rászorultak az őslakos navahók segítségére.
Ez a háború sokkal inkább a gépek háborújának számított, mint bármely előző. Az egymástól alkalomadtán nagy távolságokra harcoló csapatok közötti kapcsolatot a rádió biztosította, de ezzel kapcsolatban felmerült egy komoly probléma. Az ellenség, ha ráállt a megfelelő hullámhosszra, egyszerően le tudta hallgatni az adásokat. Ez ellen az üzenetek egyre bonyolultabb kódolásával védekeztek, amit a másik oldal kódfejtői azután rendre megfejtettek. A kódolók és kódfejtők versengése egyfajta „háború a háborúban” lett, mégpedig, tekintve az információszerzés fontosságát, a legjelentősebbek egyike. Megfejthetetlen kód híján pedig ez a „háború” vesztésre állt.
Az ötlet, hogy tulajdonképpen ne is alkalmazzanak kódolást, a haditengerészet egy közkatonájától, bizonyos Philip Johnstontól származott. Johnston apja misszionáriusként teljesített szolgálatot a navahó rezervátumon, így ő maga azon ritka fehér emberek egyike lett, aki megismerhette a törzsi nyelvet. A felvetése egyszerő volt: üzeneteiket egyáltalán ne kódolják, hanem egyszerően állítsanak fel egy navahó indiánokból álló híradós egységet, akik anyanyelvükön kommunikálnak egymással, lássuk, mire mennek ezzel a japán kódfejtők.
A navahó ugyanis finoman szólva nem egy egyszerő nyelv. Nem csupán arról van szó, hogy egy viszonylag kis lélekszámú törzs tagjai beszélik, de arról is, hogy a többi természeti nép archaikus nyelveihez hasonlóan közlési rendszere rendkívül bonyolult. Miközben mi ahhoz vagyunk szokva, hogy egy szó jelentését a hangok egymás után következése adja meg, a navahóban egyéb tényezők is szerepet játszanak. A hangsúly, sőt a hangszín is befolyásolja a jelentést, akár ellenkezőjére is változtathatja, és ez még csak ritkaságnak sem számít. További bonyodalmat okoz a szinonim kifejezések garmadája, melyre jó példa, hogy a szél szóra kb. harminc féle változatuk van. Vannak továbbá olyan egyforma szavaik, melyek jelentését csak a szövegkörnyezet segítségével tudják megkülönböztetni. Nem csoda hát, hogy Johnston ötlete mőködőképesnek bizonyult, a japánok kódfejtői soha nem tudtak rájönni, hogy mi is az az új rejtjel, ami az amerikaiak rádióadásainak tartalmát ilyen sikeresen elfedi.
Johnston ötlete azonnal felkeltette az amerikai hadvezetés figyelmét, ám volt valami, ami nyugtalanította őket a kérdésben. Nem tudták, hogy a navahók hogy fognak viszonyulni ahhoz, hogy hajdani ellenségük seregében szolgáljanak. Ám ők túlléptek ezen, és a négyszáz navahó ifjú igazi hazafiként mundért öltött, és mikrofonnal és fejhallgatóval hadba szállt a japánok ellen. Feladatuk igen kockázatos volt, és a hadsereg olyan parancsot adott ki, hogy ellenséges fogságba kerülés veszélye esetén inkább lőjék agyon saját társaik a navahó katonát, mintsem hogy a japán fogságban elárulja az üzenetek tartalmát.
A navahók bebizonyították, hogy tudnak hallgatni. Különleges szolgálatuk a hadititok kategóriájába tartozott, és titkosítását csak húsz évvel a háború befejezése után oldották fel. Márpedig az, hogy négyszáz ember húsz évig titokban tudjon tartani valamit, az szinte példa nélkül való a történelemben.                                     

Zvara István