Ma már minden papír-írószer polcain ott sorakoznak azok a kis jegyzettömbök, melyek lapjai az egyik oldalukon, felül, egy vékony ragasztócsíkkal vannak ellátva, s ha azt bárhová odaragasztod, nyom nélkül eltávolíthatod őket. Vajon kinek a fejéből pattant ki az öntapadós cédula ötleteő

Hányszor hallottunk már arról, hogy egy világsikert hozó használati tárgy vagy akár fogyasztható termék születése egyáltalán nem volt tudatos, sőt, mondhatni teljesen véletlenül történt meg. Mert ugye a nagy kutatók valami egészen más dolgot szerettek volna megalkotni, ami nem sikerült, s a „selejtes” termékről kiderült, hogy nem is annyira nagy kudarc – talán az eredetileg tervezett dolognál is sikeresebb.
Valahogy így volt ez az öntapadós cédula esetében is.
Eleinte csak sárga színben jelentek meg ezek a ragadós hátú sárga cédulák, ha egészen pontos akarok lenni, akkor a 80-as évek elején terjedt el világszerte a köztudatban. Kezdetben főként irodákban használták, általában iratokra ragasztották, az alkalmazottak erre jegyezték fel a napi teendőiket, hogy el ne felejtsenek valamit, aztán a családokban is közkedvelt üzenőcédulává vált.
A tanulásban is nagy segítséget nyújtott, hiszen a diákok ezzel jelölhették meg a számukra fontos könyvoldalakat, akár egy-két kiegészítő gondolatot rápingálva.

Az öntapadó cédulák azonban teljesen a véletlennek köszönhetik létezésüket. Egy nagy cég az egyik minnesotai laboratóriumában már 1968-ban a pillanatragasztó kidolgozásán fáradozott, és ennek a munkának a folytán olyan gyenge ragasztót állítottak elő, amit a vállalat használhatatlannak minősített.
Egyik alkalmazottjuk, egy Art Fry nevő vegyész azonban – aki nagyon buzgó tagja volt egy templomi kórusnak –, ezzel a gyenge ragasztóval kis könyvjelzőket ragasztott a zsoltáros könyvébe. Egyszer véletlenül észrevette, hogy a felragasztott kis papírcsíkok használat után eltávolíthatók, ráadásul még nyomot sem hagynak az énekeskönyv papírlapjain.
Fry sokáig próbálta meggyőzni munkaadóit, hogy ne vessenek el egy olyan ötletet, melynek világraszóló sikere lehet. Meglehetősen sokára, mindössze 1980-ban kezdte el a cég forgalmazni az egyik oldalukon ragadós csíkkal ellátott jegyzettömböket, eleinte kifejezetten irodai célra.

Később egy újabb dolog is kiderült erről a „sikertelen” ragasztóról, mégpedig az, hogy használat után ismét felragasztható egy másik felületre. Hogy erre magyarázatot találjanak a kíváncsi vegyészek, mikroszkóp alatt vizsgálták meg a cédula ragadós felületét. Ekkor látták, hogy ezerszám hemzsegnek azok az apró kis buborékok, melyek a ragasztóanyagot tartalmazzák. Nyomás hatására a buborékok felszakadnak ugyan, de egyszerre csak egy részük. Ezért használhatók fel a cédulák egymás után többször is. Persze néhány használat után már nem ragadnak, miután az összes apró kis ragasztóval teli buborék kipukkadt.
De nem is ez számít. A lényeg, hogy valóban nagyon hasznos találmányról van szó! Kár lett volna, ha nincs ez az Art Fry nevő vegyész, aki ennyire ragaszkodik az ötlet életben tartásához.