A kristálykoponyák az emberiség történetének legrejtélyesebb tárgyai közé tartoznak. Titokzatos, kvarc- vagy egyéb kristályból kifaragott szobrok, melyek emberi koponyát formáznak. Koruk változó, a legősibbek mintegy kétezer éve készültek, az újabbak 100 éve, és napjainkban is előállítanak hasonlókat az emléktárgyakra „vadászó” turisták nagy örömére.
Az, hogy eredetileg mi célból hozták létre ezeket a misztikus tárgyakat, talán a legnagyobb titkok egyike. Vallási rítusok, varázslatok és egyéb szertartások kellékeinek tartják őket, de sokan földönkívüliekkel is összefüggésbe hozzák létezésüket.
Bár több kristálykoponya is létezik, egyik sem annyira titokzatos, mint a leghíresebb, az a bizonyos Mitchell-Hedges-féle koponya.

A világ leghíresebb kristálykoponyája a felfedezőjéről kapta a nevét, Frederick Albert Mitchell-Hedges-ről. A férfit leginkább Indiana Jones-hoz lehetne hasonlítani. Élete nagy szerelme a régészet volt ezért nem meglepő, hogy a hétköznapi városi létet túl unalmasnak találta. Hogy színesítse hétköznapjait expedíciókat szervezett a tengeren túlra, miközben gyémántkereskedelemből, tanításból, kalandjainak megírásából és újságírásból tartotta el magát. Karizmatikus személyiség volt, aki a szerencsejátéktól a mélytengeri halászatig mindent szenvedélyesen csinált. Kissé összeegyeztethetetlen kalandor természetével, hogy örökbefogadott és nevére vett egy árva kislányt, Anna Le Guillont. Anna gyakran elkísérte nevelőapját különböző kutatóútjaira, így neki is kijutott kalandokból, s főszereplője lett a kristálykoponya megtalálásának történetében…

Az 1900-as évek elején híre ment, hogy Közép-Amerika dzsungelében romváros rejtőzik. Természetesen a nyughatatlan Mitchell-Hedges rögvest expedíciót szervezett, és mivel szinte rögeszmésen hitt Atlantisz legendájában, úgy gondolta, ezen a helyen bizonyítékot tud szerezni a valamikori kontinens létére. Lánya és üzlet- és élettársa Lady Richmond-Brown is vele tartott az útra.
Az expedíció kalandregénybe illő körülmények közepette érkezett célba, életben maradásukat az egyik helyi törzs segítőkészségének köszönhették. Hihetetlen nehézségek árán dzsungelirtásba kezdtek, az aljnövényzetet felégették, és szemük elé tárult egy – nagyobbrészt romba dőlt – ősi város. A látvány csodálatos lehetett: falak, lépcsők, kőrakások, kisebb lakóépületek, sírhelyek, és egy, a környező vidék fölé emelkedő, nagyjából harmincöt-negyven méter magas piramis. A várost Lubaantun-nak, Hullott Kövek Városának nevezték el.
A feltárás nem hozott túl sok eredményt, egészen addig, míg egy forró délutánon, amikor mindenki a hőségtől elgyötörten aludt, Anna úgy nem döntött, hogy felmászik a piramis tetejére, mivel állítólag gyönyörő kilátás nyílik onnan. Igaz tilos volt az efféle akció, mivel a földrengések és erózió által megrongált építmény meglehetősen balesetveszélyesnek tőnt, de a tizenhat éves lányt ez nem tudott visszatartani egy izgalmas kalandtól. A gondolatot tett követte, Anna nem sokkal később az épület tetejéről szemlélődött. A kilátás tényleg csodás volt, és ahogy nézelődött, a kövek közötti hasadékból csillogást látott kiszőrődni. Visszatért a szállásukra, és elmondta nevelőapjának, mit látott, ám ő nem adott hitelt szavainak. Ennek ellenére másnap reggel Mitchell-Hedgest is a piramis tetején találta.
Közel három hétbe telt, mire ki tudtak emelni annyi követ, hogy hozzáférjenek a csillogó tárgyhoz. Anna a megtaláló jogán pontosan a tizenhetedik születésnapján ereszkedett alá a piramis belsejébe, felkapta a tárgyat, és már húzták is fölfelé. Amikor letörölték róla a port, kiderült, hogy egy teljesen átlátszó, hegyikristályból faragott, alsó állkapocs nélküli koponyát tart a kezében.
A maják megőrültek az örömtől, megcsókolták a földet, egymást ölelgették, örömtüzeket gyújtottak, és napokig ünnepeltek. Mivel a munkát teljesen elhanyagolták, Mitchell-Hedges úgy döntött, a maja királynak adományozza a koponyát, tekintve, hogy az eredetileg is ezen nép tulajdonát képezte. Így aztán helyre állt a rend, bár az örömtüzek sokáig égtek a szobor körül. Pár hónap kutatás után előkerült az alsó állkapocs is, nem messze a koponya eredeti helyétől.
Amikor az ásatás véget ért, a maják érthetetlen okból odaajándékozták a kristálykoponyát a kutatónak. Állítólag hálából a sok segítségért és emberséges bánásmódért, amiben az elmúlt években részesültek. A mőtárgy így Angliába került, ahol Mitchell-Hedges gyakran mutogatta barátainak, és egész legendát szőtt köré. A Végzet Koponyájának nevezte, állította, hogy ezzel hoztak halált ellenségeikre az ősidőkben a maja feketemágusok, és persze Atlantisz elveszett örökségének tartotta. A legenda szerint ez a történet felkeltette a németek figyelmét, és a háború alatt megpróbálták ellopni a koponyát, de kudarcot vallottak.
Frederick Albert Mitchell-Hedges 1959-ben bekövetkezett haláláig a koponya az ő tulajdonát képezte, utána Anna örökölte. Anna Mitchell-Hedges Kanadában telepedett le, egy Torontó melletti kisvárosban, Kitchenerben élt 1996-ig. Unokaöccsére hagyta a koponyát, aki a mai napig tulajdonosa és gondviselője maradt a mőtárgynak.

Kételyek a koponya körül
Akadnak, akik kételkednek a koponya megtalálásának történetében, sőt van aki szerint Anna Mitchell-Hedges soha nem járt Közép-Amerikában, így ott nem is találhatott kristálykoponyát.
Mások azt hozzák fel, hogy Mitchell-Hedges Lubaantuni tartózkodása alatt nem beszélt soha a legfontosabb leletéről, és előkerült egy olyan számlája is, amely bizonyítja, hogy a férfi a negyvenes években 400 fontért vásárolt egy kristálykoponyát. Anna szerint ezekre egyszerő a magyarázat: mivel a tárgyat a majáknak ajándékozta, az ásatás alatt nem is hozta szóba látogatóinak, mert nem az övé volt. A számla pedig oly módon keletkezett, hogy nevelőapja anyagi nehézségei miatt letétbe tette a mőtárgyat a család egy tehetős barátjánál, és amikor visszavásárolta, akkor kapta a nyugtát.
Egyesek szerint az egész fura ajándékozási ceremónia a majákkal azért történt, mert Mitchell-Hedges el akarta kerülni azt, hogy ez a gyönyörő mőtárgy múzeumba kerüljön, később pedig, mint az őslakosok ajándékát, már jogosan birtokolta a koponyát. Ugyanez történhetett a letét esetében is, de itt már papírral is tudta igazolni, hogy övé a kristálykoponya.

Ahogy teltek az évek, egyre többen kételkedtek a koponya eredetiségében, ezért 1970-ben Frank Dorland restaurátor engedélyt kapott, hogy alapos laboratóriumi vizsgálatnak vesse alá a kristálykoponyát.
A kvarckristályból készült koponya tömege, 5,2 kg, 12,7 cm magas, 17,8 cm hosszú és 12,7 cm széles. Anatómiailag különösen élethő, csupán egy-két pontatlanság van rajta. A kerekded szemgödör és lapos szemöldöki csontperem alapján valószínő, hogy női koponyát formáz.
Három anatómiai eltérést lehet rajta felfedezni: az első szerint a koponyalapon nincsenek rajta a nyúlványok és nyílások, de ez érthető, mivel kialakításuk lehetetlen feladat elé állította volna az ismeretlen mővészeket. A második eltérés az alsó állkapocsnál található, itt az áll nem ugrik előre annyira, mint az megszokott az emberi koponyákon. De a harmadik a legkülönösebb: az agykoponyán nincsenek kialakítva a kutacsok. Ennek magyarázatát a mai napig nem ismerjük. A kristálykoponya további furcsasága a szájpadlás kiképzése, ez ugyanis lehetővé teszi, hogy ha a mőtárgy alatt fényforrást helyezünk el, akkor a fény egyenesen a szemüregekbe vetüljön, hipnotikus hatást gyakorolva ezzel a szemlélőre. A vizsgálatok kiderítették, hogy nem véletlenről van szó, a készítők szándékosan hoztak létre ilyen optikai hatást.
A vizsgálat során nagy meglepetést okozott, hogy az egész koponya a kvarc kristálytengelyének irányát figyelmen kívül hagyó módon készült, holott ez a tengely határozza meg, hogy a kifaragás során mekkora eséllyel reped meg a kristály.
A legalaposabb mikroszkópos vizsgálattal sem fedezetők fel karcolásnyomok a koponyán, ami kizárja annak a lehetőségét, hogy fémeszközökkel munkálták volna meg. Ez annál is kevésbé valószínő, minthogy a kvarckristály Mohs-féle keménysége 7, amelynél az általunk ismert összes fém puhább. Az egyetlen ma elképzelhető anyag, amellyel megmunkálhatták, a gyémánt. Ez azonban óvatos becslések szerint 300 emberévnyi munkát jelent! A Mitchell-Hedges-féle kristálykoponya tehát vagy egy mára már elfeledett eljárással készült, vagy több évszázadot is igénybe vett létrehozása.
A koponya fényvezető- és visszaverő tulajdonságai is figyelemreméltók. Fény útjába helyezve a kristály felragyog, a szemüregek pedig a többi résznél is fényesebben világítanak. Ez láthatóan nem véletlen, hanem nagyon is tudatos tervezés eredménye. Sokak szerint a kristálykoponyát valamilyen szertartás során fénysugár útjába helyezték, és így egészen misztikus látványt árt el.
A Mitchell-Hedges-féle koponya az egyetlen az eddig fellelt kristálykoponyák közül, amely két darabból áll, az összes többi esetében a fogakat csupán rávésték a tömör koponyára. E lelet esetében azonban az állkapocs a valódi csontos koponyához igen hasonlóan illeszthető a többi részhez, és így a száj nyitása-csukása is megoldható.

Számos furcsa jelenségről számolnak be azok, akik közel kerültek a Mitchell-Hedges-féle kristálykoponyához. Többen elmondták, hogy képes színét változtatni, hangot és illatot kibocsátani, szemüregébe nézve pedig némelyek régi épületeket, embereket láttak. Egyszóval a koponya szinte minden érzékszervre képes hatni, ami a mai nyugati természettudományos fogalmakkal nem magyarázható.
Ez a kristálykoponya a mai napig az egyik legnagyobb megoldatlan rejtély, a rengeteg tudományos és tudománytalan magyarázat és elmélet közül eddig egyik sem tisztázta eredetét és készítési módját megnyugtatóan.