Körülnézhetünk kis hazánkban, a kisebb falvainktól félmilliós városainkig, azt tapasztaljuk, hogy mindenütt a fesztiválok, nagy tömegeket vonzó események szervezésére törekednek a helyi emberek, a kulturális élet fellendítésével, színesítésével megbízott idegenforgalmi szakértők.
Sok felelős ember, számtalan település gondolja azt, csak így tudja felhívni magára a figyelmet, így tud némi kis pénzt szerezni községének.

Az még a jobbik eset, ha van valami helyi specialitás, valami, amit a régmúlt ládafiából elő lehet venni: népszokás, ételkülönlegesség, földrajzi adottsághoz kötődő szokás volna az. De nagyon sok esetben erről szó sincs. Számtalan helyen olyan kitalálmányokkal szándékoznak a figyelem középpontjába kerülni, amelynek semmi köze nincs az adott településhez, az ott élő emberek őseihez, népszokásaihoz, földrajzához. Pedig mennyivel egyszerűbb volna, ha egy kis faluban például nem a „gyökér nélküli” nyúlfuttatást erőltetnék, hanem helyette az adott település régmúltjából vennének elő egy szakmához, népi szokáshoz kapcsolódó versengést. Mondjuk asztalosok számára a legjobb és legszebb asztalt készítő versenyt. Más helyen a helyi éghajlati adottságoknak megfelelő gyümölcshöz, vagy zöldséghez kapcsolódó programok kerülhetnének a figyelem középpontjába, akár egy falunap keretében, vagy turisztikai érdekességként. No, talán gasztronómiai események hiányára nem panaszkodhatunk, minden második településen az evés-iváshoz kapcsolódó népünnepélyt hívnak életre. Kevesen vállalkoznak az igazán helyi népi, egyházhoz, a helyhez kötődő úzusok mai köntösbe történő megvalósítására.
Nemrégiben egy dunántúli kisváros kulturális feladatokkal megbízott turisztikai szakembere marketingfogásként kitalált egy víziszörnyet, amely még legendák szintjén sem létezett, ám azt gondolja, hogy most ez egy sikeres fogás lehet egy nagy népi banzáj keretében. Az emberek ki vannak éhezve, valami meghökkentő élményre, hát legyen nekik egy ilyen… Amúgy meg úgy is a bugyuta rajzfilmfigurák korszakát éljük, s ez a szörnyecske is megállja majd a helyét a városi marketingprogram gyengécske keretein ingadozva.
Az egyének pszichéjét firtató/kutató szakemberek szerint a másik fontos tényező, hogy az emberek egyre inkább keresik annak a lehetőséget, hogy tömegben lehessenek. Mintha félnének az egyedülléttől, a magánytól – hozzáteszem gyorsan: az értelmes magánytól. Jobb nem szembesülni önmagunkkal, jobb inkább elvegyülni a forgatagban. Nem vagyunk igazán békében magunkkal. Nem vagyunk jó társai magunknak. S ez persze kivetítődik közeli, s tágabb környezetünkre is, a kis közösségre, a falura, városra, ahol élünk. Nem jó nekünk, ha egymás között vagyunk. Jöjjenek csak minél többen, akik majd megmondják nekünk, hogy milyen nagyszerűek vagyunk, milyen jó itt nálunk lenni. Akkor majd nekünk is tetszeni fog itt, akkor majd mi is jól érezzük magunkat. Talán. Elképesztően trehányul bánunk az időnkkel. S még meglepőbb, hogy mennyire nem tudunk magunkban lenni. Szabó Lőrinc fogalmazza meg számomra a legnagyszerűbben ezt a rejtélyes, sokat vitatott emberi érzést: Mint héjj az almát, borít a magány,/ körülkerített és szólt: „Ennyi vagy!” /Hordom az élet bőrét, burkomat, /s látom, mindenki páncélt hord magán. /A mindenségből furcsa kivonat: /millió véletlenből összegyűltem, /de a születéssel elkülönűltem /s most magány vagyok s uj magányra mag.
Egy spanyol kisvárosról hallottam, ahová bizonyos helyi szokás évenkénti felelevenítésének idején nem is engednek be idegeneket. Mert az az ő saját ünnepük, melyet nem hagynak semmilyen idegen divatnak befolyásolni, semmilyen külső hatásnak megbolygatni. Mi meg azért találunk ki fesztiválokat, hogy idegeneket csábítsunk vele hozzánk. Nem jó nekünk magunkban lennünk. És nem vesszük észre, hogy még nagyobb magányt, még nagyobb elkülönülést kerítünk magunknak, ami nem más, mint új magányra mag.
Tóth Katalin